A repülőtéren vár Christian, energikus, igazi olasz aki élt már Párizsban, Spanyolországban, a nyelveket úgy váltja mint más a fehérneműt. 45 perces utunkon Catania repülőteréről Taorminába  az autópályán haladva elmutogatja melyik település épült lávafolyam helyére, a koromfekete sziklák szintén a vulkán kitörésének maradványai az út mellett, és a mikroklímának, a vulkánnak és a sós tengernek köszönhetően a sziget ezen része még augusztus derekán, a legperzselőbb hőségben is csodálatosan zöld. Zöld és színes, a leander itt fa, és emlékszem barátaim teraszán a féltve őrzött növény mennyire érzékeny otthon és mennyire meg akarjuk folyton menteni, itt meg az autópálya mentén úgy nő ahogy hagyják.

Mórok, punok, normannok akarták meghódítani ezt a görög szigetet, de a szívós helyiek mindig megtalálták a módját hogyan éljenek túl és hogyan őrizzék meg identitásukat. Először megépítették Giardini Naxost, ami görög kertet jelent, majd amikor megtámadták őket a tenger felől, akkor egy lépcsővel feljebb költöztek a mai Taormina területére, később pedig Castelmola adott menedéket a helyieknek, ami egy szikla tetejére épült fellegvár a két város fölött.




És mindezek hátterében meredezik az Etna, aki 600 ezer évével ifjú hölgy, aki szélsőséges keretek között élteti a helyi lakosokat. Ezt a kettősséget csak később értettem meg, az itt töltött időm alatt. Ugyanis a szicíliai szélsőséges mentalitással él. Egyrészt féli a hegy erejét, hirtelen jövő pusztítását, ezért élnek itt az emberek erős intenzitással, mintha a pillanatnak élnének, és csodálják a természet gyümölcseit, amik sehol máshol nem teremnek meg ebben a formában csak itt, a helyi narancs, a citrom, a szőlő mind az egyik oldalról elvevő a másik oldalról pedig adó hegy szellemének kénye kedve.

Christian pedig csak mutogat és gesztikulál, megkérdezem, hogy mennyire tudják előre mikor fog kitörni az Etna, és mennyire érzik a helyiek előre a kitörést, mondja, hogy csak a műszerekben bíznak, amik legalább 1-2 nappal előre jelzik, így mindenki fel tud készülni a változásra.

Em betűnek nevezem a maffiát, amit előzőleg leinformáltam, na nem úgy, hanem hogy mennyire lehet róla beszélni Szicíliában. Christian kérdezi, hogy az mi. Majdnem beveszem a csalit, gondolkodom, hogy kimondhatom-e ezek utána  Capo di Capi nevét, aztán rájövök hát persze, nem beszélünk róla, nem ejtjük ki a nevét, olyan ez mint a Harry Potterben a Voldemort, tudjuk kicsoda, csak "Isten nevét szádra ne vedd"…. Mikor látja kétségbeesett zavaromat, szélesre mosolyítja száját és örül hogy megfoghatott, és biztosít róla hogy a legtöbbet ő tudja a maffiáról, mert ő maga a maffia. Ő maga a Keresztapa. És az ő apja még nagyobb keresztapa volt mint az eddigi összes és ő fel akar nőni hozzá, hogy ő lehessen a még legnagyobb. Közben lavíroz a kanyargós szerpentines úton Messina irányába, a tengert még hírből se látjuk, az Etnát sem, sebaj, van itt annyi hallgatnivaló, hogy most nincs idő fókuszvesztésre.

Taormina tengerpartja nem csipkés, nem is nevezném partnak, hanem inkább meredeken kimagasló kilátónak, ahol a hely kegyesen egy-két öblöt dobott a szárazföldre. És az az egy-két öböl ahova bepillantást nyerhettem lett a hely csodája kis sziklaszirtjeivel, szigeteivel és a szürke ötven árnyalatában játszó kristálytiszta átlátszó vizével.



Minden öbölben több tucat hajó, csónak, yacht, bárka, tutaj és vizijűrmű ringatózik. Minden öbölben kék, fehér napágyak és napernyők sorakoznak katonásan és várják az inváziót. Az öblök felett az út kanyarodik, az autósok pedig olyan pontossággal húznak el egymás mellett kicentizve a közelséget, hogy elgondolkodom, ha autót béreltem volna, talán csúcsot döntenék a forgalom fennakasztásában. Nem hallok dudát, nem hallok kiabálást, talán itt csak turisták közlekednek akik óvatosan duhajkodnak ismerve a helyiek vezetési szokásait, és a monda a szicíliai utakról és vezetési morálról talán olyan mint a maffia, most már lehet róla beszélni. De kivárom a végét, hiszen még csak első napja, pár órája vagyok vendég a „szárazföldön”.

Esteledik, a sziesztának vége, lassan szállingóznak az emberek az utakra, a turista jön a strandról, a forgalom végeláthatatlan, kipróbálom a funiviát, a helyi drótkötélpályát, ami a szállásomtól pár méterre van, egy drótkötélpálya, van egy kis sor, de leküzdöm postai sorbanállási fóbiámat, oda-vissza kérek jegyet, 6 euró, de kapni lehet napi jegyet 10 euróért, heti jegyet 30 euróért, és indulhat a kaland. A párizsi Eiffel toronyba a feljutás izgalmasabb, most inkább a látványban gyönyörködöm, és a helyiek lakásában, amik mellett elhalad a kabin, bepillantást engedve hétköznapjaikba. Ők ugyanúgy tévéznek koraesténként, rezignáltan tudomást sem véve a közlekedési eszközről. A pálya meredek, alattunk egy valaha a gyalogosokat szolgáló ösvény, talán a túrabakancsomban kipróbálom, habár inkább csúszdaként működhet és most nem hoztam vastag fenékvédőt, úgyhogy inkább kihagyom. Lábam alatt a focipálya karnyújtásnyira üresedik, talán mindenki az olimpiára készül....

Bevonulok a Porta Messinán és áramlok a tömeggel. Ugyanaz az emberi zaj kisér végig a hosszú Corso Umberton, mintha Nápolyban volnék. A szűk sétálóutcán a minimalista luxuskirakatok és a túlcsicsázott majolikával kevert iparművészeti alkotások váltják egymást. Az utóbbi kirakatok kínálata odaragaszt az üveghez. Az én szerény mellkasom nem hiszem hogy elbírna egy puttót ábrázoló nyakéket, ezeket a díszeket az igazi dél olasz nőknek találták ki, akik terjedelmes nőiessége elbírja a néhol szinte szobrászati alkotások súlyát és nagyságát.

Még egy fagyi, mert a fagylaltot nem szabad kihagyni, Szicíliai találmány. A funivia úgy visz vissza szálláshelyemre, mint a szentjánosbogár, összekacsintva a látványosan kivilágított tengerparti cimbijeivel.