Nápolynak két öble van, az egyik öbölből rálátni Caprira, a másik öbölből rálátni Ischia szigetére és Procida szigetére ami nemrég (kb. 55-17 ezer éve) még a szárazföldhöz tartozott, majd gondolt egyet és levált. Itt forgatták a Tehetséges Mr Ripley és az Il Postino filmeket.

A hátizsákos turizmus abban különbözik a csoportos, idegenvezetős turizmustól, hogy ha egyedül lennék szívesen megállnék a Vergiliusról elnevezett parkban ami mellett elmegyünk és szívesen sétálnék itt, magamba szívnám a látványt és a tenger illatát. A kikötő (nem amiről a Camorra című könyv szól) le van zárva a forgalom elől, itt csak gyalogosok sétálnak. A házaknak a színe, a nap esése, a levegő frissessége és megfogható káprázata óriási hatással van rám. Ezek a színek csak itt vannak, ahogyan a piros paradicsomnak piros paradicsom íze van, a sárga paradicsomnak sárga íze és a zöld paradicsomnak zöld paradicsom íze Olaszországban, úgy a fűnek itteni fű színe van, a narancsszínnek itteni narancsszíne van és most már tudom miért Olaszország adta a legtöbb festőt, mert ezeket a látványokat nem lehet itt hagyni, haza kell őket vinni és ezzel együtt kell élni. 

Az utcák szűkek és zsúfoltak. Tele emberekkel, turistákkal, utcazenészekkel, a kerékpáros az egyik kezével csenget hogy utat adjunk neki, a másik kezével keresztet vet és megcsókolja a kézfejét mert egy templom előtt teker éppen.

Egy régiségkereskedő támasztja az ajtófélfát, és először kicsit rossz szemmel néz ránk, majd barátságos ismerkedésünkre megenyhül és megengedi hogy lefotózzuk. Ő az igaz nápolyi úr, tört angolsággal büszkén mutatja boltját, izgalmas portékája csábító, az időnk viszont kötött, sajnálattal elbúcsúzunk, és visszük haza azt a csipetnyit belőle amit kisugároz tartásából, büszkeségéből és szívéből.

Van még idő fagyira, egy kedves harmonikásra, két templomra, egy miniatűr térre, közben hallom Nápoly hangját, olyan zaj amit ritkán hallani, meleg, barátságos, emberi. Talán attól egyedi hogy nincs autó, nincs motor, nincs duda, a harangok megkondulnak, az emberek beszélgetnek, a galambok megtalálják helyüket, a zenék szólnak, a gyerekek szaladgálnak, a turisták pedig ámulnak. Halljuk egymás beszédét, nem kell átkiabálni, kellemesen morajlik a hang, megnyugtatóan, az élet szolgálatában és kölcsönhatásában szólal meg.