A nagy rohanásban mindig megfeledkezünk a tervezésről, pedig mi, a rutinos rohanók, az edzett belvárosi bennszülöttek, a kihívásokat kereső megátalkodott bátrak tudjuk nagyon jól, ha koncentrációnk karácsony előtt elkalandozik, akkor kiszállunk majd automatikusan a következő bejáraton bekanyarodunk és döbbenten vesszük észre hogy ismét otthon vagyunk.
Az átjárók, a kijáratok és menetirány rögzítése évtizedek gyakorlata, aztán helyzetben mellétrafálunk és bolyongunk mint a hollandi a viharos tengeren. Kimászunk, körbenézünk és megfogadjuk, hogy amint lemásztunk a jó lépcsőn jövünk föl. Aztán eldarál a képzelet a középső gyerek ajándékán rágódva és megint mellétrafálunk, ekkor már egy felszíni átjárót keresve a gyorsforgalmin, de azt ilyen helyeken ahol nem lehet direktbe feljönni még a rutinos rókáknak sem, azt nem építenek. Tehát marad a lemászás, és negyven fölött már seggre gyúr a magyar, majd kis szerencsével és mert három a magyar igazság, végül jó helyen lyukadunk ki.
Szeretem a metrók átjárhatóságát, gyorsaságát, és hogy mindig lehet tűsarkúban közlekedni, és nem kell órákat várni. Magassarkú állóképességből nőbarát, induló állomástól végállomásig intellektuális könyvbarát és az aluljáróban elbújva lehet gyorsan körmöt lakkozni, átvetett lábakkal, gyors csuklóból imitált mozdulatokkal, mintha csak a körmünket piszkálnánk, meg lehet magunkat bármikor gondolni és célt téveszteni, átszállni és az eredetileg tervezett uticél helyett kalandos fölénnyel kiszállni egy jobb helyen.
Szeretem a pesti metrót, mert itt sosincs olyan mint az amerikai metrókban, hogy a fejünk tetejét is tapossák, vagy Japánban vagy Kínában, itt szinte földalatti mozgalom alakul ki a metrózók táborából, akik békésen tűrik nagymamák első próbálkozását a mozgólépcsőn, viszont megőrülnek a párosával állók fontosságától.
Még budapesti életem legelején jöttem föl a gödörből a mozgólépcsőn, elmerülve saját magam fontosságában, nyár volt, jól esett a huzat ami majd letépte a fejemet, teljes kikapcs, mire felértem totálisan elfelejtettem mit keresek a Nyugati pályaudvaron. Egy gyors rémült 10 másodperc a világ, míg ott álltam kétségbeesve, és akkor beugrott, hogy anyám jön és én érte megyek a vonathoz. Talán a metró szele, vagy a mély ördöge szórakozott, nem tudom.
Azóta is veszem a lapot, játszom játékait, szeretem a szembe padokat, ahol mindig lehet szemezni, három megállónyi gyors kapcsolatokba bonyolódni, elképzelni, mosolyogni majd leszállni. A budapesti metróban még mindig megkérdezheted hogy hány óra, az ellenőrök személyiségéről készülhet újabb film ami egy fogorvosi rendelőben játszódik és Lomb Kató feltámadva halottaiból jegyzi a tájszólásokat mint Higgins professzor a My Fair Lady-ben. Aztán valaki felfedezi és megszületik az első musical, ahol a végén mindenki választékosan beszél, előreengedik a kismamákat babakocsival és a peronon Román Sándor és társulata előad egy flash mobot Kentaur piramis díszletei között Havasi zenéjére az ötös metró átadásánál a Messiás megszületéséről....
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.