Mit lehet csinálni Aucklandben egy októberi napon, amikor a szél fúj és sose tudhatjuk hogy mikor kezd el esni az eső.... Mivel érdekel a Maori kultúra és a hagyomány beintegrálása a mindennapokba, az értékek teremtése és az a fajta összeszokottság és elfogadás ami a helyi kultúrát megalapozza, így úgy döntöttem, bemegyek Aucklandbe egyedül, biztosítva barátaimat, hogy autó nélkül is elboldogulok, ők pedig felszereltek különböző applikációkkal, térképekkel és a pontos címmel, ha eltévednék, be tudjam magam pozicionálni ebben a hatalmas méretű városban.

És most itt ülök a buszmegállóban és várom a 839-es buszt. Persze másik irányból mint azt otthon megszoktam, mint amikor Éva barátnőmmel Cipruson fetrengtünk a nevetéstől mert ráeszméltünk hogy a sokadik buszt hagyjuk elmenni a  túloldalon, és furán néznek ránk a mi oldalunkon a buszvezetők. És otthoni félelmeimre hagyatkozva nem kicsit vagyok izgatott attól hogy valóban jön-e és ha jön jóra szállok-e és ha jóra szállok, majd jó helyen szállok-e le. Zavaromat és félelmeimet úgy próbálom palástolni, hogy mindenkitől megkérdezem hogy biztosan itt áll-e meg a busz és ha megáll, az bevisz-e engem a végállomásra. A buszsofőr, akit le kell inteni, azonnal reagál kérésemre, hogy persze hogy elvisz a végállomásig. Huncut mosoly ül a szemében, én pedig kénytelen vagyok ismerkedni a kiwi humorral. Zöldhasúmat elveszi, biztosít róla hogy imádja ezt a fajta bankjegyet de most nem tud visszaadni, majd jelentkezzek nála később amikor lesz aprója. Így indul egy órás buszozásom a világ végén, ahol én vagyok az európai utas, aki tele mindenféle pro és kontra skrupulusokkal a múltból, viszont teret és időt engedek minden olyan kezdeményezésnek, ami jóváteszi életem eddigi elmarasztalásait. És láss csodát, amikor a legjobban beletemetkezek az óceán látványába, akkor kocogtatja meg finoman a kedves buszvezető a vállamat és a markomba nyom egy csomó aprót. És további jó utat kíván mosolyogva. A buszvezető olyan színfoltja az utazásnak, mint egy konferanszié az Oscar díjátadáson. A végállomáson irányba rak, megpaskolja a vállamat és nagyon lendít rajtam az Art Gallery felé. Mondanom se kell hogy mosolyogva.

A vigyor ragadós. Tudom hogy ma csak a kiállítást szeretném megnézni és az Art Gallery mögötti parkot. De azt nem gondoltam volna hogy zárórakor a biztonsági őr udvariasan megkérdezi hogy minden rendben van-e, miközben én egy félreeső helyen jegyzetelem a a látottakat.

De megpróbálom sorjában venni az élményeket. A bejárat vitorlaszerű tetője kaori fából készült aprólékosan és pontosan kidolgozott, motívumokként belevésve mindazt a mondanivalót, amit az utókornak akar átadni a maori nép, saját maga identitását tetoválva az élet fájába. Az épület funkcionálisan illeszkedik teljes egészében a mögötte húzódó parkba. Az Albert Park mintha a galéria folytatása lenne. Nem tudom mikor voltam utoljára kortárs kiállításon, de azt érzem, hogy ez a kiállítótér tartalmával és üzenetével visszaadja hitemet a modern művészetek felé.

A termekben olyan erővel dominál a nőiesség, a kiállított kartonok selyemszerű hulláma szinte megtéveszt, szeretett Cook kapitányom Hodge által idealizált képe Új-Zélandról pedig elmosolyogtat. Semmit vagy csak alig változott a természet az 1773-as kép óta.

Dusky Bay kilátás 1773-ból Hodge festménye

A galéria középső szintjén ugyanabból a carrarai márványból van kifaragva egy Vénusz szobor, mint Michelangelo Pietája a Szent Péter Bazilikában. A képek alatt jópofa kérdések amik megmozgatják fantáziámat. Vajon kitől kapta az egyik képen a gyerek az almát? Meg fogja enni? Az alkotás 1609-1679 között készült, a két szereplő észak Olaszországban spanyol öltözetet visel, ahol a gyerekruha nem volt megkülönböztethető, ezért nem tudhatjuk hogy a képen szereplő gyermek fiú vagy lány. Viszont az alma Éva jelképe.... Azt viszont biztos, hogy a gyermek elveszíthette édesanyját, mert ekkoriban nem volt szokás hogy férfi kisgyermekkel szerepeljen egy képen.

Egy másik kép elgondolkodtat, hogy vajon én mit viselek a boszorkányok ellen, és megtudom hogy Kleopátrának tulajdonították a világ legnagyobb igazgyöngyeit (többet is), melyek közül az egyiket ecetbe dobta és megitta. Meginnám? Szerintem milyen lenne az íze?

A galériában épp annyi látogató van, hogy úgy érzem, privát tárlatvezetésen vagyok. Főleg amikor találok három Rembrandt képet örülök meg, és a következő pillanatban őrülök meg, mert a nap csúcspontja egy Corsini gyűjtemény Firenzéből éppen most, éppen itt. Az első teremben felsorakoztatva a Mediciek, a második teremben két alkotás  Tintoretto Szent Simon, és Matteo Rosselli Jáel megöli Siserát képe, és olyan erőteljesen szólalnak meg a vásznon, hogy saját magamon is elcsodálkozom, vajon miért épp ezeket  a képeket emelem ki....

Egyre izgalmasabb! A harmadik teremben három Dandini testvér képe, melyek szinte egy időben készültek. Pietro Dandini: Bacchanalia, Cesare Dandini: Artemisia és egy harmadik, de engem a középső története fog meg a hölgyről, aki várja hogy a férje végre megjöjjön és teletöltse a boroskupát vörösborral... Unottan könyököl az asztalon és látszik rajta hogy alkoholista!

Van Dyck Prométeusz és a sas képen nem Prométeusz arca borzaszt el hanem a sas karma és a bőr találkozása érezteti a fájdalmat.

Van még Picasso, Michelangelo iskola, Monet, Paul Nash.... Jut eszembe hol van Botticelli? Visszarohanok a Corsini kiállításra, mert ha már itt vagyok és nem kell sorbaállnom a Pitti palotában vagy az Uffiziben, akkor alaposan szeretném megvizsgálni és közelről a képeket. 

Barbieri: Saint Andrea Corsini képe előtt megrendülök. Nem lehetnek ennyire pancserok! Nem tehetik majd 400 év  gondos tárolás és megőrzés után, hogy egy ügyetlen kezű munkás rosszul akasztotta fel, kiesett a kezéből és most két lyukból vérzik a vászon. Mert a képen két hatalmas lyuk tátong. Kérdezem a teremőr hölgytől, hogy vajon mi történt, ha szabad tudnom. A hangomban sértett Európaiságom nyugtázza művészethez való viszonyom megszállottságát, és kicsit köpködök a markomba, hogy a tökéletességre vajazó új-zélandiak végre hibáznak egyet, semmibe veszik művészeti örökségünk és majd ezt is tudomásul veszik egy laza mosollyal. Szerintem a hölgy várta a kérdést, mert olyan szelíd szakértelemmel és izgatott megszállottsággal mesélte el a kép történetét, hogy helyben szégyelltem el magam, és nem győztem ezt kifejezni néma arc és szemjátékommal. A második világháborúban a Corsini család megpróbálta megmenteni hatalmas gyűjteményét a német megszállók elől.

Donna Elena a család védőszentjét, Szent Andrea Corsinit kérte és imádkozott hozzá, hogy adjon erőt a kincsek megmentéséhez. A Barbieri kép 1630-ban készült, szintén óriási értéke volt. Miután a műremekeket átszállították egy vidéki palotába, a történet szerint épphogy befalazták a nyílást, a fal még vizes volt a friss vakolattól, Elena Asszony Szent Andrea képét az árulkodó jelre akasztotta azzal a szándékkal, hogy a család védőszentje irgalmazzon a kincseknek.

A felbőszült katonák miután nem találtak semmit, belelőttek az egyetlen látható képbe, és elmentek. Szent Andrea így mentette meg a család kincsét, örökségül hagyva azt az utókornak.

És pont ez a sokszínűség és ezer arc fog meg Új-Zélandon. Hogy beenged egy kis Európaiságot, miközben ott van a bevándorlók kultúrájában, humorában az az egyedülálló gondolkodásmód, ami egyedivé teszi ezt az országot. Charles Frederick Goldie fényképbe illő rajzai olyan intenzitással rajzolják meg a maori kultúrát, hogy ha ő nem lett volna, és még sokan mások, és ha nem élte volna meg olyan intenzitással küldetését, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy egy kultúra halt volna ki, egy olyan kultúra, aminek pár év múlva a föld fennmaradását foglyuk köszönhetni.

Ena te Papatahi - egyike a kevés női maori törzsfőnököknek (chief)

A galéria felvonultatja mindazokat a művészeket, akik tettek annak érdekében, hogy az elfogadás, az egyenlőség, a béke és hagyományok értéket teremtsenek itt. Ha nincs Marti Friedlander, Charles F Goldie, John Pule, és a többiek, akkor nincs összhang a természettel, a maori tudással és az a változás ami nagyon rövid idő alatt jött létre a bevándorlók gondolkodásában. De erről majd később és egy másik bejegyzésben fogok részletesen beszámolni.

A biztonsági őr a végén finoman megkérdezi hogy jól vagyok-e. Mondanám neki hogy totál kész, de inkább vigyázba vágom magam mint otthon és összeszedetten válaszolok, hogy rendben. Amikor kiderül hogy záróra, mint a villám vágok ki, szegény úgy kap utánam, hogy csak nyugodtan, mert még itt a személyzet.... A szuvenírboltba szokásom szerint a könyveket mustrálom, és leszedik nekem a raktárból az utolsó kívánságlistámat is.... Bőven öt óra után, záróra ide vagy oda.... Ez Auckland, ez új-Zéland....