Rábízom magam arra a megnyugtató belső életösztönre, ami biztonsággal visz utamon. Olyan elemi erővel tör rám a tudat hogy tudom mit csinálok, hogy nem adok időt sem a pániknak, sem félelmeknek, sem a megkérdőjelezett bizonytalanságnak. Valahogy más ez az érzés. Más mint a folyamatosan aggódó énem elővigyázatos pánikolása. A pánikoló pálcika (én) kezd felnőni.
A felnőttségem oka, és igazi felnőttéválásom bizonyítéka az a komfortzóna amit nap mint nap átlépek. Merem-e? Merek-e?
Hát így történt hogy reggelre elromlott a telefonom. A telefon egy ilyen jószolgálati útnál nélkülözhetetlen. A jószolgálat itt azt jelenti, hogy senkinek semmi haszna belőle, de jó érzéssel tölt el, és meg is osztom ingyen és bérmentve mindazokat az információkat, amiket utas során megélek.
Ha nincs telefon, nincs tovább. Mivel a telefon az egyetlen kapcsolati forrásom környezetemmel (fordító, térkép, különböző applikációk....), a reggelit is megelőzi, és elindulok "telefon dottore-t" keresni. Na most az a legszebb az egészben, amikor a sarki kávéház tulajdonosát keresem fel, akinél már második napja frissülök reggelente, és az utca minden segítőkész embere összegyűlik, hogy nekem orvost hívjon a saját telefonján. Na ez így nem jó. Mert nem nekem van szükségem orvosra, hanem a telefonomnak. A "telefon dottore" betanult segélykérő jelzés nem válik hasznomra, mígnem az egyik vendégről kiderül hogy beszél angolul és a segítségemre siet. Pár utcával arrébb van egy szerviz, megértem hol forduljak balra, a téren át melyik sugárúton egyenes, bízok szimatomban, ösztöneimben, és logikus következtetéseimben. Arra viszont fogadhattam volna, hogy pont ma, pont ez, pont itt zárva tart. És nincs másik. Vagyis biztosan van, csak valahol a külvárosban, a franciák különben sem a telefonjukon tartják a kapcsolatot a külvilággal hanem személyesen, kávéházakban, utcán, parkokban, éttermekben...., és személyes kapcsolatokban élik ki társaslény mivoltukat. Elkeseredésemet egy igazi francia hölgy veszi észre, miközben tolom át Bandit a parkon, látja rajtam hogy keresek valamit, még magam se tudom mit, talán egy telefon boltot, ha minden kötél szakad vennem kell egy új készüléket.
A hölgy nagyon idős, ráncos, alacsony, picit görnyedt, de a haja dauerolva van, a száján mályva színű rúzs és a szeme körberajzolva halványkék ceruzával, és a hajkoronát egy szolid kis kalap díszíti. Kis retikülje a karján mintha csak egy vasárnapi misére indulna a kihalt Carcassonne-i utcán. De az utca nem kihalt, a teret épp átépítik, vannak itt gördeszkások, vendégmunkások (akiket otthon előszeretettel és az egyszerűség kedvéért összefoglaló néven migránsnak nevezünk), rendőrök akik egész franciaországi tartózkodásom alatt mindig haladnak, a térkővel lerakott kis tér cserepes árnyat adó zöldjei, a tér körül tekeredő út és az úton az egyik zebrán a néni és én. Nem feszélyez bennünket a forgalom, az autók várhatnak. Egy Kisherceg ugrál el mellettünk zsebre tett kézzel, bézs színű rövidnadrágja épp térd fölöttig ér, mintás zoknija vádli középig, csíkos kötött mellénye ráfeszül világoskék szigorúan hosszúujjú ingére és szőke göndör fürtjei rakoncátlanul ugrálnak az arca körül.
A francia hölgy megnyugtat hogy biztosan segít majd valaki, menjek csak tovább, és mint egy biztos bázis tekeredek vissza a kávéházhoz.
Búcsút intek Franciose-nak, a sarki kávézóból, aki ki-kitekint a pult mögül és látom rajta hogy látja csalódottságomat, intek neki hogy nem jártam sikerrel de megyek tovább. Elmegyek megint egy kálvária mellett, a dombra épült emlékhelyről fantasztikus a kilátás, valaki tüsszent a városban, tisztán hallani idefent, az árnyas-pados kert nem csak vallási fanatikusoknak ad otthont húsvétot megelőző nagyböjt pénteken, hanem szigorú nyitvatartással bárkinek aki erre a "fílingre" vágyik. Vannak itt is fura alakok és hajléktalanok, de ők valahogy kikerülik aurámat, láttatva magukat a városképben, mintha a szűk kis utcák tartozékai lennének, hogy a magamfajta turistának egy autentikus városképet mutassanak.
A nyilvános vécé itt emberi alapjog, ingyenes, tiszta és tágas. A napokban kicsit félreprogramoztam magam idehaza egy vonaton, gondoltam majd ha szilárd talaj lesz a lábam alatt, a négyes metrón emberibb körülmények között megadom a természetnek a szükségét, erre kiderül, hogy a metrók teljes vonalán egyetlen mellékhelyiség sem nem létezik, sem nem létezett, és ezután sem lesz. Na szóval élvezem emberi jogaimat itt Carcassonne belvárosában, az Aude folyó partjától nem messze, egy téren, ahol magas sarkú cipős hivatalnokok végigtipegnek a park térkőborításu vonalán, a padokon ülnek színesbőrű, meredten maguk elé bámuló, semmit nem csináló emberek, a zöld füvön fiatalok piknikeznek, a hintákban, csábító hintaágyakban gyerekek ringatóznak..... És a mosdó után az én arcom is nyugodtabb. Boldog szimbiózisban zár körbe a tér....
A Szent Mihály Katedrális vagy Bazilika vagy Apátság (minden oldal másként nevezi) körül átépítés van, itt már tolom kis zergémet, és mielőtt átmegyek a Jakobinus kapun, a Jean Alary Színház előtt megyek el, ahol játszanak Sevillai borbélyt , Colombo felügyelőt, Dvorákot, monodrámát, balettet, és eddig ér francia nyelvtudásom.... Jean Alaryról keveset találok az interneten, van egy két elles druszája (Allary), így könnyű összekeverni. Annyit viszont sikerül kibogarásznom, hogy az egy elles Alary fesztiváligazgató volt, a művészet nagy pártolója, Carcassonne-ban létrehozta a helyi kórust, olyan neveket hozott a városba mint Bardot, Yves Montand.... Azt nem tudom, hogy a várban nyaranta működő amfiteátrum az ő nevéhez köthető-e, a Jean Deschamps színház a Cité falán belül helyezkedik el, és idén nyáron itt lesz a Bejart Balett Lausanne-ból, fellép a Morcheeba, Bryan Ferry, Olivia Riuz, és még sokan mások. Jó lenne visszajönni...
Csak ezt a fránya telefont kell valahogy megpreparálni. és mielőtt elhatalmasodna rajtam a kétségbeesés és a pánik, a város egyik forgalmi útjának széles járdáján, ami körül jobbra - balra parkoló autók sokasodnak, és nem lehet tudni hogy ez most szervizút vagy sétány, kétségbeesetten szólítok meg egy feka srácot, hogy kérem beszéljen angolul és javítsa meg a telefonomat. És azzal a lendülettel a kezébe nyomom a vadiúj Apple IPhone 6S készülékemet, felkészülve hogy max elszalad vele. Pontosabban ez meg se fordult a fejemben, ahhoz túlságosan bátor vagyok hogy fordítva üljem meg a lovat. Mert ugye ha már kérek valamit, akkor segítség kell, és ha a fránya egóm visszaránt egy aggódó nyavajgással, akkor megette a fene az egészet. Akkor minek kérek ha közbe összecsinálom magam a helyzettől. Akkor tessék menni telefon nélkül, lesz ami lesz alapon. Vagy tessék kitalálni más megoldást mint Carcassonne 46 724 lakosát vegzálni szaros kis kütyükkel.
Én komolyan mondom, hogy ezek a gondolatok csak itthon jutottak eszembe, mert ott, a sugárút szerviz járdájának közepén idő sem lett volna rá. A srác nyomott két gombot, a telefonom közepén a fehér kis almácska a harapásával megjelent, én ugrottam egy óriásit, cuppantottam egy puszit a srác sötét pofikájára, hálálkodtam még vagy tíz percig, aztán eltekertem, hogy jöttömre 5 nap múlva számítsatok, pirkadatkor, nyugat felől!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://novagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr9213608307
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
