Na én ezt a lehetőséget hagytam ki annak idején.

Azóta semmilyen lehetőséget nem hagyok ki.

A "hintót" a Rue Saint Lazare-on hagytam ausztrál vendéglátómnál, csak úgy a bejárati falnak támasztva,  és gyalogosan kelek át az Aude folyó Pont Vieux hídján. A híd jobb oldalán egy kis kápolna, a jobb oldali fala tele hála borítással. Apró kis márványlapok, "merci" feliratokkal. Én is hálás vagyok. Szűk kis utcákon keresztül gyalogolok egyre feljebb és feljebb, az apró házakból jazz szól, képgalériák hívogatnak, a teraszokat terítik meg a vendéglátósok, még ébredezik a város.

- Bonjour!

- Bonjour! Ça va?

- Ça va! Et vous?

- Bien!

Tudok franciául! Mivel a kommunikáció kölcsönös, ezért a minidialógusokat párbeszédnek könyvelem el. És ez jó érzés. Az ég felhős, rajtam tiszta ruha, két lábbal a földön irányítom haladásom irányát. Nem a kezemmel egyensúlyozok egy kereket, hanem élvezem deréktól lefele hogy a világon a legjobb dolog amit elkövettem születésemtől fogva, hogy megtanultam járni.

Keresem a tegnapi bejáratot, ahol lovagjaim felvittek a várba, de csak körbe-körbe járom a várfalat, mígnem egy nyüzsgő térre érek, ahol egy temető van a bejárattól balra. Fura kapcsolatot kezdek kialakítani a helyi temetőkkel. Mintha múltbeli életek szereplőit keresném, ismerősöket, akikkel majd egyszer megint egyesülök és megéljük kalandjainkat. Érzem hogy az első dolog, hogy tiszteletemet tegyem azoknál, akik építették, felújították, megélték a hely kialakulását, történetét és történelmét. A kissé őrült Viollet-le-Ducnál, aki szerelmével és hűségével hódolt az eredetiség és a hagyaték oltárán a vár felé, hogy többed magával megmentse az addigra eléggé lerobbant épület állagát. Nem tudom ki hova van temetve, csak a kor szellemét keresem. Ő mindent tud, és itt van, mert mindent látott és elraktározta emlékeit egy összképbe. Ez az az összkép amit most látok, amit látnom kell és látnom kéne. Ez az én főnyereményem, az időutazáson keresztül elém táruló mostani valóság. Ez az én harmadik szemem, egy más dimenzióban látó, elvonatkoztató és beleélő érzék.

Jó most egyedül bolyongani a külső várfal körül, miközben keresem a másik kijáratot, már harmadszor járom körbe a várfalakat. A külső rész, ami egy kacskaringós gyűrűje a belső városnak, rengeteg titkot rejt. Ma már csak a madarak, megbúvó fűcsomók és bogarak ismerik valódi küldetésüket. Az előttem húzódó magas fal hosszában mélyedés, pöttyözött lyukak, bontott tégla, foltozott óriás szikla, betömött rések vagy a maradék felhasználása.... 

Lőrések, szellőzőnyílások, újjáépítések, kukucskálók, toldások, foltozások, olyan mint a nadrágom volt gyerekkoromban, amikor mindig elestem és anyu különböző alakú és színű foltokat varrt a lyukakra.... De azt is kilyukasztottam.... 

A téren a Saint Nazaire bazilika magasodik. Nem tudom leírni puritánságát, a bent felcsendülő öblös zene simogatja bűnös lelkemet, az ortodox férfikórus halk, mégis hallható dallamos imádsága mindenkit megérint.

"Nem tudom hogyan kell imádkozni

Nem tudom mit mondjak

Nem kell sok idő....

A fény amit felajánlok az jó 

A fény amit kínálok az idő 

A fény amit kínálok kicsit én vagyok

A fény amit itt hagyok az Úr előtt, a Boldogságos Szűz előtt, a Szentek előtt

Ez a fény szimbolizálj az imát, ami áramlik bennem." (rögtönzött fordításom, felirat egy kis oltár előtt, ahol gyertyákat lehet égetni)

A templom mellett egy igazi borostyánnal benőtt épület, ami első ránézésre kápolnának látszik, mint kiderült, régen az is volt, majd átalakították és szálloda lett belőle. Belül faintarziás eredeti bútorok, vitrinnel körülvett falak, és az üvegek mögött igazi relikviák. Olyan, mintha egy múzeumba lépnénk. A szálloda bárja a bejárattól jobbra, és a szemközti fala a vele szomszédos fallal derékszögben óriási könyvtárnak ad otthont, nehézkes fabútorai, székei és asztalai századelői hangulatot idéznek. A bártól balra pedig az impozáns étterem, hatalmas terasszal, kilátással a városra és a vár azon részeire, amit különben nem látunk. A pincérek készségesek, engednek fényképezni, segítőkészen válaszolnak töredezett francia tudásommal képzett kérdéseimre. Az ebédlő közlekedője például a személyzet részére egy gyóntatószék. Olyan hatalmas, mint az én konyhám otthon. nem megyek be rajta, csak kívülről csodálom. 

A Michelin-csillagos Barbacan étterem gyóntatószéke. Én nem bánnám.... 

A szálloda teraszán van egy hely, egy asztal két székkel, és A lélegzetelállító kilátás. Kérdem a pincért, hogy mennyivel előre kell helyet foglalni ide? Kérdi mikorra szeretném az asztalt? Mondom csak úgy általánosságban hány hónappal előre ajánlott lestoppolni? Válasza egyszerű és meghökkentő. Akár mára is a rendelkezésemre bocsátja az asztalt. Nyáron nem ajánlja, mert kicsit szeles a hely. Én pedig vágyom hogy fújjon a szél, a naplementében csillanjon meg a pezsgő buborékja, miközben kimártogatom a Barbacan Michelin csillagos étterem kínálatának aznapi finomságait tányéromból, szól a kellemes zene és érzem hogy nem hiába születnek ilyen helyek a földön, és én részese tudok lenni ennek a kiváltságnak. Az árlapot nem néztem meg. Hadd maradjon meg bennem még sokáig ez az idillikus álomkép.... Ha beteljesült, megírom....

Az asztal még várja a hófehér terítéket, a gyertyafényt, a holdat, a lágy zenét, két könnyű takarót, az ezüst vödörbe öntött jégen nyugvó pezsgősüveget és két embert.... 

Hotel de la Cité Carcassonne MGallery Collection szállodalánc tagja