Miközben évekig hordoztam magammal tolltartómban tízes kulcsomat, biztosítékként Fiat autóm működéséhez, már rég nincs Fiatom, a kulcs úgy ragadt bele írói eszközeim készletébe, hogy a vámvizsgálatnál majdnem átment, mígnem egy ügybuzgó elkobozta. Gondoltam nagy hasznát veszik a sok műszer és állvány és láda között, a sorsát viszont nem számítottam jól, hogy hasznavehetetlen szemétként végzi, míg évekig őrizte annak biztonságát, hogy ő készenlétben a számára méretben megfelelő dolgokat meghúzza. De az emberi fennköltség és fennhéjázás ismételten bizonyította, hogy egy tízes kulcs bármilyen szerényen is húzódik meg egy tolltartó belsejében, az emberi hatalom megkérdőjelezhetetlen és visszafordíthatatlan. Búcsúzom hűséges tízes kulcsomtól, aki a Ferihegy – Liszt Ferenc tér 2/B terminálján üvöltő lélekkel találkozik, az vigasztalja meg, hogy utazása még nem ért véget, mert erős fémből faragták, megsemmisíthetetlen, és ha csak egy kicsit is örökölte génjeimet, rezgésemet, energiáimat, akkor biztos hogy kimenekül mint a Virsliparty szereplői az áruházból és olyan helyre kerül, ahol érdemeit hosszan és értékelve hasznosítják. Ég veled, tízes kulcs, emléked őrzöm, helyed üresen marad, míg a menet el nem választ.

A repülés mindig egy időutazás, térben és időben, ahol ténylegesen elindulok és megérkezem visszaforgatva a földet akkorra, amikor elindultam.

Figyelem az emberek arcát, látom a közös célt, az összemosolygás mindig húz egy ezüst vonalat a két elhúzódó száj közé, a várócsarnok világítása, színessége csak egy keret, a lelkét ezek a mosolyok adják.

A repülőn az egyik oldal még világos az ablaksor másik oldala pedig már sötét. A kelet angyala átinteget a nyugat angyalának, Los Angeles felé az úton a Jumbo orrában a szárnyak úgy terülnek szét a látótávolságomban, mint egy védelmet nyújtó takaró.

A műanyag üveg kicsit elveszi a whiskey ízét, forgatni kell a számban, hogy átszellőzzön. A felhők között felbukkanó fehér fények jelzik a szárazföldet, mintha alattam lennének a csillagok, a fülhallgatómból lágy jazzt választottam, a filmem forog, most már én írom a forgatókönyvet.

Finom paradicsomos mártás illata úszik át az első kabin levegőjén, mintha csak a Liszt Ferenc téren lennék a Menzában. Jé, tényleg, Liszt Ferenc szelleme kísér, A Heathrow-n felállított zongorán jó lett volna kalimpálni, kihagytam. Előttem az ülésen a fiúk nyomják a közeli selfieket, az alkohol mennyisége már az út elején eléri az egy főre kiosztható mennyiség maximális átlagát. Balra tőlem imamalmot pörget egy fiatalember, majd kér két whiskeyt és megnyugodom. Ránézek, elmosolyodom és az ezüst szál felvillantja hogy egy csapat vagyunk. A sztyuvik pörögnek, 11 órám lesz hogy végiggondoljam utazásaim történetét, hogy minden hosszú út előtt kérem Angyalaim védelmét, és hiába hiszem hogy nagyanyám az egyik angyalom, ahhoz túl korlátolt a hitem, hogy mama vajon hogyan tudna tanácsot adni, ha isteni süteményekből élt és Győrön kívül és Karlovy Vary után aligha járt messzebb.

Ez egy óriási gép. Emeletes, a business mondjuk nem egy Emirates vagy egy Quatar, de cuki, ők már a felszálláskor whiskeyznek, a turistán csak utána, aki viszont tanulja a türelmet, annak ez nem okoz gondot. A gépeken az utasoknak csak kb a 10%-a vega, a személyzet nyomja is a pastát, aki nagyon éhes, annak jó, a többiek kivárják a laktatóbb és ízvilágában színesebb ételt.

A sorokban ülő szaktekintélyek úgy ássák bele magukat a tabletek és IPadek világába, mintha egy mérnöki munka velük született és tanult részei lennének. A cég által delegált lengyel, szlovák, norvég és svéd csapatok mennek a nagy sivatagba föld alatti vizet fakasztani, csapatépíteni és átszállni, aki dolgozik, az ismerkedik a google agendával amit a titkárnő nagy sietve a kezébe nyomott, hogy nagy segítség lehet, majd Vladekunk inkább visszahúzódik a tervrajzok és képletek biztos világába. És én is visszaülök miután kinyújtóztattam elgémberedett lábaimat és ezzel leállítottam pofátlanságomat, amit a metrón és egyéb közlekedési eszközön is vígan gyakorlok, amikor belenézek más újságjába, könyvébe, itt pedig a monitorok árulkodó puritánságába.

A vécén elidőzött utastárs ne tévesszen meg, nem biztos hogy nyomot hagy maga után, az előttem sokáig emésztő a gyerek cumisüvegét mosta el, az én elhamarkodott bírálatom szégyenemben székrekedést okoz...

Ha nagyon előre hajolok, olyan vörös az ég alja, amit még sokszor fogok látni a világ másik felén, ahol a nyugat van, amilyen narancs színt a sötét lilába átmenetben még sose láttam. A sötét lila és a föld között egy nagyon vékony hófehér csík jelzi, hogy odaát még nem ment le  a nap.

Woody Allen a vége előtt kapcsol ki, nem tudom meg hogy a Cafe Society két főszereplője egymásra talál-e, majd megnézem otthon, vagy elolvasom, vagy kitalálom. Az utóbbit szeretem a legjobban, az előre gyártott történetek úgysem az én világom. Kapkodja is fejét őrzőangyalom, és én nevetve nézem ténykedéseit.

Az út felénél be kell kötnünk magunkat, lassan elérjük Kanada partjait. Talán valami szárazföldi áramlat kap el, vagy csak csendes takarodót kér a pilóta.

Körbe veszem magam kedvenc eszközeimmel, és imádom a perceket és órákat amikor a telefon kikapcsol, nincs internet csak az éteri sugallat ég és föld között. Itt van az írógépem, a füzetem, a tollaim, a fényképezőgépem, a gondolataim, a szemem és az érzéseim. Minden amit szükségesnek érzek hogy megéljek egy utazást és annak minden rezdülését kinyilatkoztassam.

Aztán elnyomott az álom és Las Vegasban ébredtek.