Az olasz ember felvállalja magát. Olyan amilyen. Idegenvezetőnk határozott, minden hájjal megkent igazi nápolyi Nő. Ő tudja mit akar. Úgy áll rezzenéstelen arccal a szicíliai kolléga minősíthetetlen kirohanása előtt mint a Milói Vénusz Párizsban a Louvre termében közszemlére bocsájtva . Kis hólyagunk úgy felfújta magát mint a gömbhal és teljesen kikelve magából bemutatja a déli temperamentumot. Igazi olasz folklór. A lényege az elégedetlenség, lehet az az abrosz színe, a légy zümmögése vagy a szomszéd asztal vendégének cipőtalpa. Mindegy. Mert az indok, ami kiborítja kedves utitársunkat a fentiekben felvázolt körülmények figyelembevételével, a vegetáriánusoknak külön készített saláta. Namármost. Ha
a) zöldségtől lehet hízni
b) ha vegetariánus leszek ilyen hülye leszek
akkor visszatérek a húsevéshez!
Kis köpcösünk kiáll jogai mellett, hergeli és rezegteti súlyfölöslegét, két kis piszkafa ujjait könyékből vízszintesen és egy vonalban tartja idegenvezetőnk két szemére célozva és ritmusra bök egyre beljebb és beljebb, hangalámondás ajánlott, de talán egyszerűen leírható kivéve a sallangokat:
- Én is kérek salátát. (pontosan fordítva: nekem ugyanúgy jár saláta mint a többieknek és követelem hogy azonnal kapjam meg a salátaadagomat, mert különben, mert különben, mert különben.... és ez fokozva, ragozva, tupírozva, vicsorítva, üvöltve, artikulátlanul, nyálasan, gyilkosan, harciasan és idegbajosan vörös fejjel, miközben a két ujj vészesen egyre közelebb bök az orrnyereg két oldalára).
Mivel most fejeztem be egy igazi nápolyi nő életrajzát, könnyen felismerem minden talpraesettségét és tökösségét ennek a déli típusnak, aki még a pilláját se rebbenti az utálatos varangy felé, az arca rezzenéstelen, de azt értsd úgy hogy mint egy halotti maszk állja a próbát a folyamatos fröcsögés, prücskölés, böködés, fenyegetés, hadonászás és hadovászás előtt, mint egy szobor áll teljes nyugalmával és tudja és látja, hogy a kis szicíliai csak hangember, kár rá energiát pazarolni.
Remegő kézzel viszem ki salátámat, meg akarom menteni vezetőnk életét és a mundér becsületét, a törpe olyan energiával löki ki kezemből a tálcát, hogy a mozarella golyók jégesőként gurulnak szét a szőnyegen, a ruccola levelek pedig őszi lombhullatást jeleznek. A piros negyedbe vágott paradicsomok életük árán is a tányérban maradnak.
Sallert nem kapok, mert elkotródok, de sikerül elterelnem kollégának már nem nevezett flusztrált barátunk figyelmét, leül, és mint az óvodás gyerekek akik nem kaptak fagyit mert rosszak voltak, még morog az orra alatt, rugdossa az asztal lábát és mindenkinek magyarázza igazát.
Nem vagyok büszke az ilyen jelenetekre, általában kerülöm őket. De a sors kegyes volt, és egy város igazi mibenlétét nem a házak és nem az utcák adják, hanem az emberek érzéseikkel, megnyilvánulási formáikkal, és amikor írni lehet, akkor egyszerűbb megírni a gótikus palota cirádáinak jellegzetességeit és megfejteni a hieroglifákat, mint egy igazi életszagú szicíliai-nápolyi perpatvar tanújának lenni és azt megörökíteni.
Egy focimérkőzés smafu ehhez képest. És igaz, hogy rengeteg minden történt még aznap, a leírás is megbolondult, mert ma voltunk Casertában és a Selyemmanufaktúrában, nem tegnap, de a mai napot űberelte a Nápoly - Szicília mérkőzés, így kellett lennie, fátylat rá, visszavágó augusztusban a másik oldalról.
Végignézve az internet képeit a témában, igen, eldöntöttem, hogy ha létezik, akkor szeretnék eljutni egy Nápoly-Szicília mérkőzésre, mert a nyelvöltögetéstől a mutogatásig minden meg van örökítve, csak gólt nem látok. Játék a javából, és ez így van jól.
