Kollégáim jó fejek, jót nevetnek érzékenységemen és úgy ahogy az olasz vendégszeretet tiszteletben tartja a magánszférát és életemben először egyágyas szobákban pihenhetjük ki felnőtt módjára az egész napi kalandokat, úgy az asztaltársaság is elfogadja különcségemet a reggeli meditatív állapotomat amikor meredek magam elé és húzom előre idő-tér és valóság határait. Ehhez a legmegfelelőbb a reggeli olasz kávé, 11.00 óráig mehet tejjel, ha utána furán néznek rád, az a fekete megszencségtelenítése miatt van. 

A ma reggeli megérkezésünket a Borsa Mediterranea del Turismo rendezvényre már rövidített változatban kapjuk, kiderült a valós távolság, időben érkezünk, nagy élvezettel vetem bele magam a második napba. Az itt létem alatt nem vettem észre hogy az olaszok szétszórtabbak lennének mint mi, ők valahogy beleillesztik a napi rutinjukba az eltévedést, az időcsúszást és a dezinformálást. Olyan természetességgel és vehemenciával teszik a dolgukat, mint amikor mi más dolgával foglalkozunk ahelyett hogy magunkkal törődnénk. 

A mai napon vége a kötelező munka résznek, látni ahogy mindenki egyik pillanatról a másikra ellazul, kezdődik az utazás kellemesebb része. Gyors városnézés busszal a szerpentines úton, mikor meglátom a tengert mint egy kisgyerek sikoltok föl. Ez a gyengém, meglátni a végtelen kékséget, és elképzelni hogy mi van a másik oldalán, közötte pedig a kaland.....

Nápolynak két öble van, az egyik öbölből rálátni Caprira, a másik öbölből rálátni Ischia szigetére és Procida szigetére ami nemrég (55-17 ezer éve) még a szárazföldhöz tartozott, majd gondolt egyet és levált. Itt forgatták a Tehetséges Mr Ripley és az Il Postino filmeket. 

A hátizsákos turizmus abban különbözik a csoportos, idegenvezetős turizmustól, hogy most szívesen megállnék a Vergiliusról elnevezett parkban ami mellett elmegyünk és szívesen sétálnék itt, magamba szívnám a látványt és a tenger illatát. A kikötő (nem amiről a Camorra című könyv szól) le van zárva a forgalom elől, csak gyalogosok sétálnak. A házaknak a színe, a nap esése, a levegő frissessége és megfogható káprázata óriási hatással van rám. Ezek a színek csak itt vannak, ahogyan a piros paradicsomnak piros paradicsom íze van, a sárgának sárga és a zöldnek zöld, úgy a fűnek itteni fű színe van, a narancsszínnek itteni narancsszíne van és most már tudom miért Olaszország adta a legtöbb festőt, mert ezeket a látványokat nem lehet itt hagyni, haza kell őket vinni és ezzel együtt kell élni. 

És végre itt vagyunk, Nápoly belvárosában. Az utcák szűkek és zsúfoltak. Tele emberekkel, turistákkal, utcazenészekkel, a kerékpáros az egyik kezével csenget hogy utat adjunk neki, a másik kezével keresztet vet és megcsókolja a kézfejét mert egy templom előtt teker éppen. 

Egy régiségkereskedő támasztja az ajtófélfát, és először kicsit rossz szemmel néz ránk, majd barátságos ismerkedésünkre megenyhül és megengedi hogy lefotózzuk. Ő az igaz nápolyi úr, tört angolsággal büszkén mutatja boltját, izgalmas portékája csábító, az időnk viszont kötött, sajnálattal elbúcsúzunk, és visszük haza azt a csipetnyit belőle amit kisugároz tartásából, büszkeségéből és szívéből. 

Van még idő fagyira, egy kedves harmonikásra, két templomra, egy miniatűr térre, közben hallom Nápoly hangját, olyan zaj amit ritkán hallani, meleg, barátságos, emberi. Talán attól egyedi hogy nincs autó, nincs motor, nincs duda, a harangok megkondulnak, az emberek beszélgetnek, a galambok megtalálják helyüket, a zenék szólnak, a gyerekek szaladgálnak, a turisták pedig ámulnak. Halljuk egymás beszédét, nem kell átkiabálni, kellemesen morajlik a hang, megnyugtatóan, az élet szolgálatában és kölcsönhatásában szólal meg. 

Régen kutakat és óriási márványtálakat ajándékoztak egymásnak. 

A labirintus mintázatú padló emlékeztet az életút kuszaságára, és óva int a figyelmetlenségtől.

A trónterem, amit nem nagyon akart senki sem használni.

Egy impozáns asztal

A könyvtár

A parkban helyi lakosok futnak, kiszámolva a 3 km hosszú park egy jó szigetkört tesz ki, lehet kerékpárt bérelni, felfele kicsit kemény lenyomni a távot, de a kényelmesebb nézelődők minibuszokkal kerülhetik meg a medencéket, amik mindegyike szoborcsoportokkal van díszítve. 

A buszban hátul a kemény mag megalapítja a Sir Saint James Sunday Charming Clubot, eltelve a látványtól, a profi mélygarázstól, ami a környék látványának káprázatából nem vesz el, mi viszont eltévedünk, de sebaj, ez a röpke fél óra késés meg se kottyan Dél-Olaszországban, indulunk tovább, pedig van még a környéken látnivaló bőven.

Következő állomásunk San Leucio, és nagyon sajnálom hogy nem mentünk be az igazi gyárba, ahol a helyiek a mai napig előkelő klienseknek készítenek ruhákat a Buckingham Palotába, a Fehér Házba Washingtonba és Rómába a Quirinale Palotába, viszont megcsodálhatjuk a Belvedere Palotát, ami nekem Monarchiás igazi ékszerdoboz, benne felállítva a selyemgyár múzeuma a kezdetektől.

El vagyunk telve, ülünk a parkban, nézzük a Vezuvot, a háttérben egy havas hegycsúcs, itt is gyerekek szaladgálnak az udvaron, elgurul egy labda, szaladunk utána, megint nem tudjuk hol a csoportunk, de hát ilyen ez, a cipésznek is szakadt a cipője, emberek vagyunk mi is akik érzékenyebbek a szépre, és jobb késni és betelni a látvánnyal mint egész évben a miniatűr irodákban az íróasztal mögött ülni és csorgatni a nyálunkat a szebbnél szebb utak megtervezésekor.....