Színes ez a város. Néha elgondolkodom hogy vállalható vagyok-e egy adott helyzetben, adott hangulatban, és ilyenkor mindig mellém fúj a szellő egy kedves bolondot, aki épp a kezét fertőtleníti veszettül mintha az élete függne tőle, pedig előtte csak a mobiltelefonját fogta meg. Aztán mellettünk terem egy mosolygós férfi aki úgy mosolyog mint a friss szerelmesek amikor eszükbe jut a kedves arca, de utunk együtt folytatódik és kinézve a földalatti tükörként visszaverődő ablakán látom, hogy a kedves szerelmes a mutatóujját rángatja fül magasságban és ekkor is mosolyog, megerősítve hitetlenségemet ránézek mire abbahagyja játékát. Sose fogom megtudni miért szerelmes és miért jó rázni a mutatóujjunkat és azt se hogy mi mosolya valódi oka.

A városközpontban szoborrá merevedett szerepjátékok, mire az egyiket megérintem, kiderül tényleg élettelen, hisz ki feküdne a Deák téren a földön hasalva télen, aztán a turisták pénzt dobnak neki, bennünket pedig a tömeg továbbsodor.

Az Andrássy úton volt egy kényszeres férfi, aki öt lépésenként ordított egyet. Egyszer úgy ordított, hogy épp bevágtam a könyökömet az íróasztalba. Szinkronban ordítottunk, ő kényszerből és tulajdonképpen én is. Vagy volt a nyóckerben a házunkban egy idős hölgy aki meg volt róla győződve hogy elloptam a szőnyegeit. Porolóval kergetett a gangon, szociális érzékenységem nem engedte hogy bántsam. Pedig párszor kidobtam volna a második emeltről amikor nem tudtam elindulni időben, isten nyugosztalja szegényt....

Hogy mások hogyan látnak engem, megtartom másoknak. Őrült vagyok a magam módján és épp ezt szeretem izgalmas életemben, hogy más vagyok, és más lehetek. Szeretek őrült lenni a sok megfásult, munkába rohanó, mosolytalan, szürke, fonnyadt, céltalan, álomtalan és kiábrándult ember között. Szeretek rámosolyogni a lenőtt hajú középkorú nőre mellettem, mert ő emberi, valódi és látom rajta hogy él. A másik oldalamon a sterilizáló műszemöldökű, műkörmű, fészbúk üzenőfalat pörgető nő mű. Mert ő egy mestermű. Megalkotott, megvalósított csoda, a megkreált falai között, ahol sose kapar falat, nem ugrott még bele pocsolyába, nem üvöltött a híd alatt, nem szeretkezett a szabadban és nem botránkoztatta meg a szomszédokat obszcén megnyilvánulásával.

Lopakodva járom az utcákat, hangtalanul, nesztelenül mint egy macska, nehogy megzavarjam kedves őrültjeim mindennapjait, aminek akár csak egy pillanatra is részese lehetek. Feltölt az élettel, a tökéletlenség tökéletességével, a sokszínűség szivárványával és a városok kaotikus utcaképével, amitől egyedivé varázsolódik. Nélkületek, kedves őrültek, üres a város, névtelen, érzéketlen és puritán. Lennünk kell hogy létezzen a maga izgalmas egészében.