Ez az a hely ahol meg lehetne írni egy tipikus kisvárosi történetet. Ahol adva van a tanító, a pap, a polgármester és a nép. Mint a Csokoládéban.

Járom a temető sorba rendezett útjait, keresem a nevet ami összekapcsol a hellyel. Aztán memorizálom a neveket, hátha megírom francia históriámat.

Itt még a bogaraknak is külön parkjuk van.

A falu üres, mindenki elment szavazni. Felmegyek a Golgotára és végigjárom mind a 14 stációt.

A kálvária mögött a kis ösvényen egy fekete állat ül az út végén. Puma! - gondolom, de ahogy közelebb bátorkodom, egyre kisebb lesz a lény, és az út végén egy fekete cica surran el a bokrok között. A nap süt, a templom zárva, bekukucskálok. 

Madárcsicsergés, nyugalom, béke. Vasárnap van. Lassan indulnom kell, a falu szélén találkozom Vincenttel, elbúcsúzom tőle, ő pedig útbaigazít. Kéri hogy ne menjek az országúton, hanem másik irányba sokkal szebb az út. Megfogadom tanácsát és elindulok az ipszilonig, csak bízni tudok magamban hogy jó irányban.

Ez egy igazi földút, összeköti a mezőgazdasági területeket, előttem utoljára egy traktor járt erre, az egyik oldalamon fák, a másik oldalamon a termőföld. A búzamező úgy hullámzik a szélben, mint a tenger amikor nyaldossa a lábam szélcsend idején. Egy kutyás nőtől kérek segítséget a parcella végén, aki próbálja megfékezni játékos vizsláját. Kiderül a hölgy angol, és itt vett házat, itt él már pár éve, és imádja. Megnyugtat hogy jófele megyek, majd kezdődik a nem várt lankás rész. Az út végén elindulok jobbra, kiderül balra kellett volna. Na sebaj, egy lakókocsis hölgynek hála, egyenesben vagyok.

Útközben egy üzem őrző kutyája szegődik mellém hangos ugatással, nem bírom letekerni, a vádlimat viszont féltem. Aztán megérkezem Belflou-be.

Egy tábla, másik tábla, harmadik tábla, sehol semmi, és a fa mögül előbukkan a 12. századi kastély, körbe vízárokkal. Sajnos zárva van, így csak sétálgatok, ha ezt sétának lehet nevezni, hátamon csigaházammal, tolva a kétkerekű Bandit.

Rögtönzött ebédem nagy sikert arat. Kátya bevallja hogy francia létére nem tud és nem szeret főzni, most, hogy vége a gyorskajás időszakának, amik a városban életmentők voltak a nagy munkatempó mellett, most majd kénytelen lesz megtanulni összedobni és megkreálni az ételeit. 

A frissen lekaszált lugasban a fű illata keveredik a tavasz illatával. Béke és nyugalom szigete. A fáknak mindegy ki nyeri a választásokat és a virágokat messziről sem érdekli ki irányítja az országot, ebben a biztonságban lehet csak nyugodt az ember. Mi közben megvitatjuk a társadalmi és minket körülvevő helyzeteket, beszélünk a szabadságról, természetesen a választásokról, a művészetről, gyökereinkről, honnan jövünk, mik a céljaink, a végére egy igazi csajos, barinős beszélgetés keveredik spontán találkozásunkból.

Ebéd után indulás a közelben lévő mesterséges tóhoz, ahol Kátya szörfözik, vitorlázik, míg mások egyéb hasonló sportokat űznek. A tó színe általában megegyezik az ég színével. 7 km hosszan nyúlik bele a tájba, a szélesebb végét aszfalttal erősítették meg, mígnem jött az Autan nevű helyi szél és elsöpörte a töltést. A tó neve Barage d’Estride és van itt teniszpálya, búvárközpont, étterem, viziklub, jó társaság, összejövetelek, kikapcsolódás, mindenféle boardosok, vitorlások, vizibiciklik, zöld természet, kék ég és napsütés….

És átmegyünk a túloldalra, ahol Kátya megmutatja álmai házát, egy csodálatos kilátással rendelkező fából épült lakot.

Kátya bringás is, minden sportot kipróbál, és miközben kerékpárom a furgonja biciklitartóján utazik, elvisz bennünket a Canal du Midi bringaútjára és együtt teker velem következő szállásom helyszínéig. Szinte átad a fiúknak, addig nem tágít, amíg biztos helyen nem tud. Párszor eltévedünk a kacskaringós csatornarendszeren, és kicsit aggódom hogy majd haza is érjen Kátya, de ő hajthatatlan, mindenáron el akar kísérni Castelnaudaryba, a szállásomra. 

Mindenkinek olyan természetes, hogy külföldi számot hívhatok, nem az első eset, hogy persze, segítenek, beszélnek majd, de tárcsázzam. Ez mindenhol így van, eszükbe sem jut külföldi barátaimnak, hogy majd nyögni fogom a telefonszámlát a külföldi hívások miatt, mert most már mindenhol olyan tarifa van, ami nem korlátoz, csak nekem van begyöpösödött és még mindig a legkorszerűbb szolgáltatóm Magyarországon, aki kegyesen megengedi hogy haza illetve otthonról beszéljünk, de külföldi számok tekintetében majd meglátom a számla végét. Szóval felhívjuk Adriant a vendéglátómat, mondja, kinn van az utcán, vár, és én azonnal felismerem a képről. Mert ezeknek az Airbnb és egyéb közösségi szállásmegosztó oldalaknak az az egyik biztonságuk, hogy fel lehet tölteni képet magadról, a szállásról, így könnyen beazonosítható minden.

Kátyától elbúcsúzom, kérem, ha megérkezik haza, jelentkezzen.

Szállásadóm pedig most szerelt le az idegenlégióból 10 év után, köszöni jól van, és bemutatja barátait, Thomast, Alexet és Dragost, ők szintén légiósok. Na bumm. Jól kezdődik. De hát mi másra számítottam Castelnaudaryban, ahol a légió kiképző bázisa van, és minden a Francia Idegenlégióról szól. Újdonsült barátaim 27-28 éves romániai srácok, akik 18 évesen jobb híján beléptek az idegenlégióba, majd 10 év után leszereltek, Adrian kalandból ment a légióba, most pedig vett egy házat a város központjában, közel a kikötőhöz és mindenhez, beadta jelentkezését Toulouse-ba az építészeti egyetemre és most vár, hogy felveszik-e. Köszöni jól van, megkapta a francia állampolgárságot és tele van tervekkel. Ülünk a kis utcában a földön és beszélgetünk, ismerkedünk, és valahogy az az érzésem, hogy ezek a fiúk nagyon fegyelmezett, önfeledt és összetartó srácok. Nincs köztünk korkülönbség, sem nyelvi korlát, viccelnek, hogy van egy haverjuk, magyar, hívják telefonon hogy jöjjön át, de sajnos nem elérhető… 

Tegnap Andorában voltak bevásárolni, itt van nem messze, kb másfél órányira autóval, vámmentes övezet, mutatják is a megszerzett zsákmányt. Van itt 7 éves kubai rum, whiskey, cigi, az 1700 m magasságban elterülő kis országban jó áron lehet kapni biciklifelszerelést is. Nos, bármennyire hiányos Bandim felszereltsége, azért egy csomagtartóért vagy sisakért nem megyek át. Aztán a fiúk elmennek focizni, arra az időre egyedül maradok az üres lakásban. És már ekkor eldöntöttem, hogy a város nem érdekel, inkább a 3 srác, az idegenlégióban eltöltött idejük, a kalandok, az érzéseik és ők maguk.

Egy óra múlva hazajönnek, Dragosnak kiment a bokája. Óriásira duzzadt. Miközben mirelit zöldségsalátát szorít rá, folyamatosan vigyorog. Nézegeti óriásira duzzadt bokáját de nem mer elégedetlenkedni, mondom neki, hogy ez hónapok mire rendbejön, mondja tudja, de látom rajta hogy jövő héten már focizni fog újra.

Közben Adrian vacsorát készít. Carbonara a’la Adrian. Az összekevert tészta tetejére nyers tojást üt. Izgalmas az íze. 

Fotózkodunk. Alex barátnője Marlene elmosogat, majd mindenki megy aludni. A srácok még felajánlják hogy másnap mennek be Carcassonne-ba, ha van kedvem, tartsak velük. Eszembe jut, hogy nem cipelném a hátizsákomat, megkérem Julie-t, hadd tároljam nála. Téma lezárva, lelevelezve, hátizsák mehet, kiszedem a legszükségesebbeket, belerakom a kicsibe, igaz jól megpakolódik, de könnyebb lesz így tekerni két napon keresztül. Mert csak holnapután érkezem Carcassonne-ba, mert ekkor még nem tudtam, hogy a helyzetek gyorsan változnak és a spontaneitás és gyors reagálás a legfontosabb része egy csavargó életének.

Macron és Le Penn jutnak tovább, a fiúk nem politizálnak, nekik is mindegy ki az elnök, és ennyiben maradunk. Katya még nap közben figyelmeztetett, hogy errefele ne nagyon hangoztassam politikai nézeteimet. Megfogadtam tanácsát, hisz magamon tudom, hogy lehet élni politika nélkül is, saját kis világomban.