Galambbúgásra ébredek. És a háztetők látványára. Meleg van. Míg otthon szakad a hó, ítt várhatóan 23 fok lesz napközben. Legyen. Gyors kávé, aztán indulás az Aeroscopia múzeumba, Blagnacba, ami a repülőtér mellett van és az alábbi menetrenddel lehet kijutni.
Vagy taxival fél óra, 35 és 45 euro között a viteldíj ára. És itt egy korrekt taxi szolgálat elérhetősége: + 33 5 61 42 3838. Franciául beszélnek! Ez a TRT, vagyis a Taxis Radio Toulousains szolgáltató.
Ennyit a szervizről és most lássuk a múltat, a jelent és a jövőt!
A bejárat előtt óriási parkoló, és mivel még nincs szezon, csak egy gyerekcsoport próbál beelőzni a jegypénztárnál. Egy 11,50 eurós belépővel vonulok be a hangárba, egy folyosón keresztül, hogy a végén megcsodáljam az óriási területet tele mindenféle légi járgánnyal. Van itt kicsi fa lábbal hajtós szimulátor az idők kezdete előttről, vászonból készült légy utánzat, olyan masina amilyet Antoine de Saint Exupery-nek képzelek, amivel valahol Afrikában találkozott a Kis Herceggel, és van itt Concorde a teljes valójában kívül és belül, ami megcsodálható alulról, felülről és át lehet menni az Airbusba egy hídon keresztül. Ez az átjáró különben szimbolikus, de a legnagyobb döbbenetet a Beluga teherszállító belseje okozza, amibe be lehet menni, és elképzelhetetlen mekkora belső tér nyel magába, pici kis hangyának képzelem magam benne.
A vászonra kivetítik a szállítás rövid történetét, hogy legyen némi fogalmam, mi minden fér el egy ilyen hatalmas térben, szóval jól meg van ez csinálva, izgalmas és beindul a fantáziám. Elképzelem ahogy összerakják a falakat és nem hibázhat egyetlen elem sem, mert ha valami csálén áll vagy meghibásodik, akkor annak annyi. Az orra olyan mint egy cuki kis delfin nózija, és képtelenség az egész testet egészben lefotózni, olyan hatalmas. Elfoglalja a hangár jelentős részét, a többi gépekhez viszonyítva.
Továbbmegyek, az egyik repülőben átlátszó plexi üvegfalak engedik láttatni a gép csomagterét, akkor még konténerekbe rakták a poggyászokat, most nem tudom mibe, az egyik konténer még az eredeti, itt meghatódok, vajon milyen bőröndöket, utazótáskákat és ketyeréket vihetett egyik pontból a másikba mondjuk úgy harminc évvel ezelőtt? A régebbi típusú gépeknél a kábelkötegek színes szalagokként szövik át a falakat, a narancsszín dominál. Az egyik Airbus first class osztálya megmosolyogtat, és elgondolkodom, hogy otthon a lakásom sem ekkora. A régebbi típusoknál érdekes módon a business osztály a gép hátsó felében volt. A turista osztály nem mászott át a kiváltságosokon keresztül, hanem a gép első részén foglalt helyet. Ezer millió apró részlet, amikor a légi utazás még a kényelmet szolgálta, igaz drágább is volt a viteldíj, és nem mindenki tehette meg hogy repülővel utazzon, éppen ezért jó látni a különbözőséget tegnapi iderepülésem és a mai múlt között.
Ez egy kezdeti szimulátor, aminek az a lényege, hogy kézzel illetve lábbal irányították a szárnyakat, a farkat és még nem tudom mit. Olyan, mint a régi varrógépek, csak ott egyszerűbb volt az irányítás a pedálozással, talán még a szövőszék amihez hasonlítani tudom. A fenti jegyzet nőtársaimnak szól, hogy könnyebben el tudjuk képzelni, miért volt fontos az első légi járműveknél, hogy kézzel és lábbal irányíthatók legyenek a különböző részei a járgánynak.
Tudom, zakkant vagyok hogy engem ez ennyire érdekel, de most komolyan. Exupéry valamelyik géppel repült át az Atlanti óceánon. Szagra és érzékre hagyatkozom és szerintem ez volt az.
Vagy talán nem, de Almásy gróf és Exupéry szelleme itt van, érzem, és talán azért ez az őrületes rajongásom a vasmadarakhoz, mert előző életemben ballaszt lehettem valami jóképű pilótának, és szép emlékeim maradtak a magasból.
Gyors pillantás a jövő Airbusai felé, ahol üvegfedelű madarakból csodálhatjuk majd az eget úgy cirka 25 év múlva, és látom ahogy hasít a Concorde, mert nem úgy képzelem a franciát mint akik feladják...
Az egyik sarokban a diákcsoport csapatépít. Csak azt látom, hogy a gyerekek leülnek, és a felnőttek, akik lehetnek akár tanárok is, felvonulnak a gyerekek előtt. Olyan mint egy divatbemutató, csak itt van egy bíró, aki gondolom valamilyen szabály alapján feladatokat ad a pedagógusoknak, és ha jól látom, szimpátia alapján. Ha szimpatikus a tanár, akkor nem kell pózolnia, ha nem szeretik annyira, akkor kap egy feladatot. Nézném még őket, és megfejteném a játék logikáját, de eszembe jut hogy még nincs biciklim, és visszamegyek a városba. Mert azt ugyen nem szabad elfelejtenem, hogy miért is jöttem ide. Hogy végigtekerjek Toulousból Montpellierig biciklivel a Canal du Midi mentén. Amiről halvány lila gőzöm sincs hogy milyen.
Kérdem a kedves recepcióst a szállodában, hogy milyen ötlete van? Azt mondja, hogy itt van nem messze egy Decathlon, esetleg nézzek ott biciklit. Átvágok a helyi piacon, ami a főutca szerviz útján van beláthatatlan végtelenségig. Zöldség, gyümölcs egymás hegyén-hátán, családok babakocsival, bringások, különböző nemzetiségek, tolongó de nem zavaró tömeg. Az úgy eloszlik. Gondolom mindenkinek megvan a maga zöldségese, a felfrissülést pár indiai vagy tibeti zenész adja, akik a földön ülnek és füstölőt égetve énekelnek.
A Decathlon tényleg közel van, kinézem az egyik fekete vasat, gyors igazítás, addig kiváltom a törzsvásárlói kártyámat, amit helyben egy gép ad ki, gyatra francia nyelvtudásommal is ki tudom tölteni, és már köhögi is ki a bankkártya méretű lapot a saját nevemre kiállítva. így lett öt év garanciám és a többit nem értettem. Csak annyit, hogy a kerékre és a vázra nem szól, csak a fékre. Vagy fordítva. Ő lett Bandi, a lovam, aki hű társam lesz 6-7 napon át, aztán majd meglátjuk sorsát.
Végigtolom a piacon, ismergetem, érzékelem, hátizsák felcsatol a szálloda egyik helyiségében, ahova betolhatom Bandit is, gyors búcsúzás a recepcióstól, majd indulás a partra. Toulouse-ból kijutni kicsit körülményes, mert hol a folyó bal partján, hol pedig a jobb oldalán vezet a bicikliút. Aztán mintha egy álomvilágba csöppennék. Hirtelen csönd lesz, minden zöld, és az aprókavicsos bicikliúton találkozom lovasokkal, bringásokkal, egyedül sétáló emberekkel és a saját árnyékommal. Nem tudom hirtelen hogy a múlt század előtti időkbe csöppentem vissza vagy csak rossz helyre születtem. Bámulok ki a fejemből, nyelem a levegőt, iszom a látványt, és tekerem a pedált.
Egyszer vétettem csak el az oldalt, de hát vagyunk így, hogy néha a rossz oldalon kormányozunk... Átmentem a víz másik oldalára, elengedtem az autókat és kijutottam a városból.
Ez egy kifejezetten bringásoknak épült körforgalom. Majdnem olyan mint a Mom Park parkoló lejárata. Meredek és nagyon szűk ívben kanyarodik. Volt egy pillanat amikor a szembe jövő majdnem elsöpört a rutinjával, de majd az út végén megtanulok egyensúlyban maradni....
Egyetlen egy dolgot tűztem ki magam elé, hogy sötétedésig beérek Saint Michel de Lanes-be. Végül is sikerült. 8 km tekerés országúton, és az utca közepén ott várt Didier, szállásadóm, mutogattunk egymásra meg magunkra, hogy én vagyok én és ő meg ő, és igen, megjöttem.
Saint Michel de Lanes egy 400 fős kisfalu a Canal du Midi-től délre, kb 8 km-re egy főút mentén egy dombon áll. Aki látta a Csokoládé című filmet, az olyat képzeljen el. Egy kisfiú vezet föl a templomhoz, ami a hely legmagasabb pontja. Ő előttem nyomja rolleren, én francia nyelvtudás hiányában mutatom neki, hogy épp kiköpni készülök a belemet miközben tolom Bandit fölfele. Ő csak vigyorog és nyomja a vakert. Én is vigyorgok. Majd otthagy a templom előtti réten, ahol két ember beszélget. Megint a ráérzés, és mutatok az egyik férfi felé, hogy őt keresem. Utána lejátszódik az én meg az ő ujjal mutogatós felvonás, és Didier örömmel üdvözöl. Kicsit piros a feje, és látom rajta hogy nem szomjas, ő pedig biztosít róla hogy örül hogy megérkeztem, habár azt hitte hogy már nem jövök. Mondom írtam neki emailt. Ja, azt nem látta. Viszont ha már itt vagyok, akkor el kell mondania, hogy a megrendelt vacsorámat felajánlotta két új barátjának. Fasza, gondolom magamban, de hangosan annyit mondok, hogy wow. Erre Didier megkér hogy hagyjam ott az utca közepén a hátizsákomat, és a biciklit, mert ő be szeretne mutatni a barátainak, és együtt fogunk vacsorázni, de nem nála hanem az egyik haverjánál.
Nos. Ez volt az a pont, amikor minden jó érzésű magyar anya elgondolkodik. Hogyan tovább? Ha belevágunk, akkor végig kell csinálni. A rossz érzést gyorsan elkergettem, csigaházat és Bandit ott hagytam a kövön és követtem vendéglátómat. A társalgás nagyon lassú és szóismétléses angol nyelven folyt, később tapasztaltam, hogy Didier nem csak a szavakat ismételi, hanem a történeteit is. Nem baj, legalább jobban megmarad bennem és nem kell jegyzetelnem. Vincent háza a temető mellett van, egy három szintes, egy hónapja vásárolt tipikus francia otthon. A ház másik oldalán a Golgota. A kettő között pedig egy miniatűr terasz, ahol megterítjük az asztalt és mire lepakolok, elkészülök, megérkezik Pierre is a falu hentese, és négyesben leülünk az asztalhoz.
A társaság érdekessége, hogy senki nem beszél angolul. Sőt! Pierre ragaszkodik hozzá, hogy csak franciául beszélgessünk. Én még ilyen spontán, jó kedélyű, vicces vacsorán nem voltam. Újdonsült barátaimról kiderül, hogy Vincent eredetileg párizsi informatikus, akinek tele lett a hócipője a nagyvárosi élettel, leköltözött Toulousba, majd egy hónapja megvette ezt a csendes, nyugodt házat, és innen jár be dolgozni a városba. Pierre hentes, sonkákat készít. Didier pedig az Airbusnál minőségellenőrzési mérnök.
Első francia vacsorám előételből, főételből és desszertből áll. Az előétel olyan fiúsan rögtönzött performance: csipsz, kétszersült és paradicsom. Tényleg finom így együtt. A főétel pedig Pierre frissen töltött kolbásza �, nem tudom milyen fűszerezésű faszénen sült kacsamell (a hátam mögött sütötte frissen egy grillen) salátával, sültkrumplival és mint kiderült nem besamell szósszal hanem Didier specialitásával, és a desszert pedig eper balzsamecettel, bazsalikommal és barnacukorral. A vacsora végére pedig előkerült három féle likőr, én csak az egyiket mertem megkóstolni.
Az est folyamán beszélgetünk politikáról, kiderül ki a bátor és ki meri bevallani hogy kire fog holnap szavazni, előkerülnek képek családról, gyerekekről, bevetünk minden olyan témát, amihez nem kell lexikon méretű szókincs, mégis tudjuk és értjük a másik mondanivalóját. Persze ebben a finom vörösbor is segít, én egyre bátrabban használom azt a pár francia szót amit indulás előtt megtanultam, és minden egyes kiejtésem mély csodálatot és óriási ujjongást vált ki.
Újdönsült barátaim
Természetesen a lakás minden zegét és zugát végigjárom, a tetőtér sejtelmes hálószobája csak bepillantást enged az extra fürdőszobával, mert az egyben a dolgozószoba is, és ott nagy informatikai titkok lapulnak gondolom, a lépcsőforduló falán mongol díszítéssel font gobelin, és minden szinten van legalább három titkos ajtó, és a vaskos gerendák határozzák meg a ház jellegét. Ennek olyan Vincentes jellege van, határozott és mégis még olyan rendezetlen. A költözés még tart, tele a lakás dobozokkal, és ritka kincsekkel. Mert mint utam során kiderült, a francia ember szereti a régiségeket, és mivel potom áron jut hozzá különböző piacokon, ezért a programokhoz hozzátartozik a vásárokon való szemezgetés és begyűjtés. Reggel is mennek a közeli faluba, szívesen velük tartanék, de ők hajnal négykor kelnek hogy időben odaérjenek, én pedig akkor még nem szeretnék indulni. Így elbúcsúzunk egymástól, és átmegyek Didier házába, ahol a szobám, mint egy frissen vetett szállodai szoba, és semmi köze nincs a ház többi részéhez.
A ház többi része ugyanis tipikus férfi lak, mindennek más a funkciója, mint amit mi nők hasznosítani tudunk. A laptop a tálaló ablakban, a kutya a kanapén, a cica mindenhol, a szemetes a mosogatóban, a fürdőszoba viszont tipp és topp. Mindent a vendégért. Magamra zárom az ajtót, hálát adok Istennek hogy az első napon túl vagyok, majd minden további gondolat nélkül elalszom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://novagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr413608315
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
